Álmaim valósága

           Tegnap este, ahogy oldalra fordultam az ágyamban, csak azt éreztem, hogy hiányzik. Ott volt a párnája, a helye, csak ő nem volt ott. Kissé fanyar mosolyt csalt az arcomra ez a tény. Azért fanyar, mert az ember mindig kissé elégedetlen, még ha minden rendben van, akkor is keres valamit, ami nincs úgy. Abban a pillanatban az, hogy most nem volt ott mellettem. És azért mosoly, mert, annak ellenére, hogy azt hittem nem lehetek már ennél boldogabb, csalatkoznom kellett, hiszen az utóbbi napokban napról napra szebbnek tűnik a világ, és benne a jelen. Pedig nem történik – a társaság szemével nézve – semmi extra, nem jártunk nyaralni, vagy más szép, távoli helyekre, csak a mindennapi életünk zajlik, itthon. Együtt vagyunk, tervezünk, rendezgetünk, nevetünk, és közben belecseppenünk a majdani kis élet mélyedéseibe. Valami egészen más ez, mint az eddigi, valami egyszerű, valami nagyszerű.

            A kiüresített, kongó, régi szobában állva fülig érő mosoly villan az arcomon, és boldog vagyok. Boldogabb, mint tavaly, amikor becuccoltunk a tengerparti szállodába. Látványban pedig a szálloda a nyerő, de az érzés, ami az üres szobában kerít hatalmába, az valami egészen más. A fejemben lepereg a rendezkedés, hogy mi hova kerül, és hogy majd ott kell főznöm, hogy legyen, amit a családom elé tenni, ha éhesek. Hogy az mennyivel másabb, mint egy heti szálloda, és kiszolgálás…

            És mi lesz majd, ha mindenik szoba üres lesz…keringő álmok térnek be majd a kinyitott ablakokon, és várják, hogy a helyükre kerüljenek, beteljesüljenek, és boldoggá tegyék a jövőnket.

Olyan pszichó izé

            Ember vagyok, társadalmi lény. Szoktam beszélgetni emberekkel mindenféléről. Régen, tudattalanul is figyeltem nemcsak arra, hogy mit mondanak, hanem azt is, hogy hogyan mondják, és ebből apró kis következtetéseket vontam le magamnak az illetőről. És amint legtöbbször, utólag kiderült, többnyire helyeseket. Azt hittem ez a normális és átlagos, szóval, hogy mindenki ezt teszi.

            Könnyedén ismerkedtem, és állapítottam meg egy beszélgetés után a személyről, hogy ki ő. Persze most nem kell arra gondolni, hogy látnok lennék, vagy beképzelt, vagy hogy mindig helyesen láttam. Nem. Csak az esetek többségében. Egyszerűen, csak megláttam olyan dolgokat, amiket más nem. Ösztönből jött, sehol sem tanultam. Jó érzékem volt az emberismerethez. Láttam a szavak mögé, a viselkedés mögé. Majd középiskolás koromban gyakran kaptam magam azon, hogy a csajok hozzám jöttek, hogy mit szólok, mit tehetnének különböző helyzetekben. Én elmondtam a véleményem, ők meg később nagy örömmel mesélték, hogy igazam volt. Fura volt. Akkor döbbentem rá, úgy igazán, hogy nem minden ember rendelkezik ilyen ösztönökkel, hogy nem alapjáratú alkatrész ez egy emberben. És örültem, hogy bennem ez megvan.

            Aztán egyre jobban érdekelni kezdett az ember, az emberi viselkedés. Így egyre jobban kezdtem vonzódni a különböző lélekbúvár, pszichológia könyvekhez. Olvastam néhány könyvet, és a legtöbbjük tele volt különböző nagy tudósok elméleteivel, amik vagy homlokegyenest ellentmondtak egymásnak, vagy ugyanazt mondták. És mégis ahányan, annyi félét mondtak régen, és most is. Majd az egyetemen is találkoztam a pszichológiával, mint tantárggyal, persze ennek a résznek nem sok köze volt a pszichológia ahhoz a részéhez, ami engem érdekelt volna. Persze kell az alap, az embertan, mint természettudomány, de ezekből én középiskolában épp eleget kaptam.

            Szóval érdekelni kezdett már régebb, volt olyan nyári szünidő, amelyet végig lélektan könyvek bújásával töltöttem. És amint tapasztalom, nem hiába. Az elmúlt években rengeteget fejlődtem emberismeret téren, de ugyebár nincs könnyű dolgom, hiszen ahány ember, annyi féle. De néha azon kapom magam, hogy a velem beszélő embert, már a fejemben elemezgetem, őt, a jellemét. Fogalmam sincs, hogy ezek milyen adottságok, vagy hogy mitől függ, hogy az egyén rendelkezik-e ezzel, de el sem lehet mondani, hogy mennyire érdekes érzés. Én örülök, hogy megkaptam, de nem tudom, hogy milyen lehet annak, aki nem. Bizonyos tények, viselkedések, hozzáállások jelentése annyira egyértelmű számomra, hogy néha én megijedek tőlük. De úgy gondolom, hogy rengeteg fejlődni való van még ezen a téren nekem. Sok lélekbúvár könyv vár rám, és ne utolsó sorban, nagyon sok gyakorlat is, hiszen olvashatom a könyveket, ha nem értem, és nem látom, hogy hogyan működik ez az embernél.

           Azt is el tudom képzelni, hogy ha az ember figyel erre, és mindezt tudatosan próbálja elemezni, és fejleszteni, akkor ezt valamilyen szinten tanulni is lehet, mint a biológia vagy fizika leckét. Csak szükséges a kellő érdeklődés iránta.

Visszanézve most lesz a régi szép idő...:)

Egy csodás dal, amelyben minden benne van.

Élettelenséggel töltött koporsó

            Ma a koporsó mellett állva, ismét tudatosult bennem, hogy ezen a világon mindenki halálra van ítélve. Olyan igazira. Fizikaira, hogy lehunyjuk a szemünk, és többé nincs levegő, és élet. El sem tudom képzelni, milyen lehet.

            A pap beszélt, előttem a koporsó, körülöttem ismerős emberek, rokonok, a szeretteim egy része. Tompává vált a pap hangja, és a koporsóra bámulva, események sorozata pergett le a fejemben. Nem, tévedtek. A saját halálom, csak a sorozat legvégén volt. Az már csak hab volt az eseménysorozat tortáján. A szüleimre pillantottam a koporsóról, majd vissza. Igen. Az ők halála jutott eszembe. Nem azért, mert ezt kívánnám, dehogyis. Csak, mert tudatosult az is, hogy a mindenkiben, ők is benne vannak. Hogy eljön majd az az idő, hogy ők is itt hagynak, elmennek tőlem. A szívem összeszorult ezeken a gondolatokon. De tudtam, hogy valós gondolatok, hiszen megtörténik, valamikor. Már a gondolatot követően úgy éreztem, hogy megszakad a szívem, és belehalok a bánatba. Elképzelni sem tudom, és nem is merem, hogy milyen érzés lesz őket elveszíteni. Hogyan lehet azt a hatalmas fájdalmat elbírni, elviselni egy embernek.

            A gyertyák hullámzó lángja tovább gördített a gondolatokon...mi történik, ha majd eljön az az idő, hogy a szerelmem fog a koporsóban feküdni, vagy egy jó barátom. Ha ott lesz majd nyugodt, csendes arccal, mozdulatlan, élettelen a díszes, gyászos koporsóban, a ravatalon. Egy másik fájdalom, ami szintén annyira elviselhetetlen, mint az előző. Hogyan lehet ezeket túlélni? Valaha is, fel lehet-e dolgozni, össze lehet rakni a darabokra tört kis szívet? Elképzelésem sincs. Sokan mutatták már, hogy túl lehet élni. De vajon a szívet is össze lehet rakni, vagy az széttörve marad, örökre.

            Nah és ekkor jött a saját halálom.  Számtalanszor belegondoltam, hogy mit érezhet az, aki meghal. Aki elalszik, és többé nem kel fel. Érez utána valamit? Fentről nézi, ahogyan eltemetik? Mert az, hogy teljes sötétség van, és végleg, azt nem tudom felfogni. Nem jut el olyan elképzelés, hogy milyen az, amikor nincs, amikor már nem vagyok, csak a körülöttem lévők viszik élettelen testemet.

            Menekülni akartam a gondolatok elől, de képtelen voltam. Bármennyire próbálkoztam, nem sikerült, újabb és újabb fontos személyek arca futott végig előttem. Rémisztő volt. Aztán sikerült megmeneküli, de önző módon. Megelőzhetném a saját fájdalmam, de akkor mások fognak szenvedni, azok, akiket szeretek. Egyetlen út lenne arra, hogy ne éljem át az ő elvesztésüket, mégpedig akkor, ha ők veszítenek el engem. Egyetlen esély, ha én hamarabb kerülök a díszes koporsóba, mint ők. Mekkora önzőség ez. De az ember mindenhol magát menti.

            Persze ezt nem én fogom eldönteni, majd Isten és a sors fog kezeskedni ezért. Így bármi megtörténhet. Csupán eluralkodtak a gondolatok kicsit. De már szólt is a pap, hogy álljunk fel...

Hátra, előre és még tovább...

           Néha csak úgy elüt egy depressziós hangulat. Eszembe jut, hogy milyen is volt az az idő, amikor voltak zajos, nevetős emberek körülöttem, és hogy mennyire mássá vált néhány év alatt az életem. A folyamat alatt úgy tűnt, hogy csak szépen formálódik, de most, ahogy visszanézek, nemcsak formálódgatott, hanem teljesen átalakult. Lejártak a bulis időszakok, az esti sörözések vagy üdítőzések a csajokkal, a nevetős, pletyózós csajos esték, a vakációs örömök. Most már nyári szünidő sem igazán van, hiszen tombol a vizsgaszezon, és most kéne valamit kezdeni az életem azon felével, hogy lesz-e állásom a következő évre.  Szeretném, ha már vége lenne, ha egy kicsit végre semmi sem számítana, csak az, hogy vagyok.

            Különös. Nehezen feldolgozható élmény ez az átmenet. A múlt örömei keverednek a jövőbe vetetett hittel, álmokkal, azok megvalósításával, és ezek teljes nehézségével. Leperegnek a játékos gyermek és diákévek, az a - mondhatom - felelőtlen időszak, és rettentően hiányzik. Mindemellett, ott van a most, a ma, a holnap, ami nem mondhatnám, hogy rossz, vagy nincs benne öröm, csak éppen egészen más fajta, mint annak idején volt. Ez is jó, hiszen álmok megvalósítására törekszem, igyekszem olyannak megvalósítani a jelenem, és jövőm, amilyennek elképzeltem. De nem hittem volna, hogy ez ennyire vegyes érzésekkel és bizonytalansággal jár. És, nincs aki megerősítsen. Annak idején szóltak, hogy ne érjek a kályhához, mert éget, ma már senki sem szól rám, hogy vigyázzak, mert elégethet. Senkitől sem várhatom, hogy azt mondja, hogy ezt kell tenned, ez így helyes. Senki nem tudja. Senki sem biztos benne. Mindenki csak remél már, nincs biztos tanács, biztos út, és biztos útravaló. Csak a remény, ami talán hiún táplálja álmaim.

            Gyermekként felnőttek akarunk lenni, felnőttként inkább a játszóteret, és az elmúlt gyermekéveket sírjuk vissza, olvastam valahol. Valóban. Így vagyunk ezzel sokan. Én is. Igaz, nem tudom, ha megtörténhetne a visszalépés, akkor tennék-e valamit másképp, vagy majd ugyanide kerülnék. Kitudja. Hiszen az élet is egy film, bármi megtörténhet.

            Néha azon kapom magam, hogy ülök, a semmibe bámulok, és a döntéseimet mérlegelem, illetve annak következményeit. Vannak olyan kérdések, amikre már nagyon sokszor lefuttattam a fejemben a programot, és még most sem tudom, hogy helyes volt-e az út, hogy tehettem volna-e jobban. Talán néha túl sokat filózom...túl sokat gondolkodom, ahelyett, hogy csak hagynám megtörténni az eseményeket, a maguk tempójában, és formájában. Így sem jó. Elrontja az életet.

Fáradt utazás...

              Zötykölődés haza a buszon, amire egy kerek órát vártam. Fáradt és nyúzott vagyok. Valahogy, úgy elegem van a világból. A sok bolond hóbortból, a rohanásból, abból, hogy semmit nem lehet nyugodtan elkészíteni, mert mindig minden határidőre kell, és persze az a határidő, mindig közel van. Nem lehet átgondoltan tenni szinte semmit, mert sem idő, sem erő nincs rá. Egyszerűen csak: sok! Irigykedve nézek ki a busz ablakán azokra az emberekre, akik beszélgetnek a kapujuk előtt. Hogy nekik van ilyenre idejük, nem kell azt mondani a szomszédnak, hogy ne haragudj, de most nincs időm. Magával ragadott volna ez a rohanó társadalom? Vagy csak most egy kevés ideig ilyen zsúfolt az egész??  Lazítani szeretnék, végre egyszer úgy lefeküdni este, hogy reggel nem korán kell kelni, és egész éjjel nem azon jár az agyam, hogy a következő napok hogyan is lesznek. Szeretnék már végre, csak úgy leülni egy kávé mellé....és beszélgetni valakivel mindenféle csacskaságról.  Olyan nagy kérés ez? Igen! Most igen, magammal szemben. Én állítottam fel ezt a mércét, hát teljesítenem kell. De majd mindez után remélem, hogy lesz időm arra a kávéra, és arra a kiadós alvásra is.

...felhős rózsaszínek! Jajj dehogyis! Rózsaszín felhők :)

Azt kérte, hogy szálljak hozzá a rózsaszín felhők közé. Bár ott voltam, mellette lebegtem, mégis hívott, és én örömmel tettem eleget a kérésének. A karjaiba engedtem magam, és hagytam, hogy a rózsaszín felhők között, együtt lebegjünk.

Azt mondják, többen tapasztalatra hivatkozva, hogy ez is elmúlik...eltűnnek majd a rózsaszín felhők. De kit érdekel ez a tény, akkor, amikor mindez még tart, amikor szállhatsz, és minden csodaszép rózsaszín. Majd, ha nem lesznek elér arra gondolni, hogy ezt neked már előre megmondták. Különben is, az élet úgy érdekes, ha nem mondják előre, hogy mi lesz. Ha te esel bele a gödrökbe, és megpróbálsz kimászni. Fájdalmasabb is, de nem mondhatod, hogy nem tudod milyen, mert nem próbáltad. Szóval nem érdekel, hogy azt mondják eloszlanak a rózsaszín felhőim. Ők ezt mondják, ők ezt tapasztalták. De mi van, ha én nem ezt fogom tapasztalni??? Honnan tudnák, hogy milyenek az én rózsaszín felhőim, hogy mekkorák, milyenek, és mennyien vannak?! Nem tudják!:) Így abban sem lehetnek biztosak, hogy ezek eltűnnek...

Most vannak...és imádom őket!:)